Tengerbe veszett könnyek
Bármennyire is szeretném falni a történelmi könyveket – mert imádom a történelmet és a krimik ereklyevadászós részeit – sokszor nehezemre esik végigrágni őket. Fáj már így mondani is, végigrágni, mintha olyan szenvedős lenne, pedig csodálatosak!
Ruta Sepetys viszont kitárt nekem egy új ajtót a történelem felé, falom a könyveit (eddig kettőt csak, de na!), és szívom magamba a történelmet. Nagy hangsúlyt fektet a világháborúkra, amit talán azzal indokolnék, hogy nem is volt olyan rég és, mert akárhány könyvet írtak róla még kell írni róla. Beszélni róla, feldolgozni azt. Mert ha nagyapádat nem, a dédnagyapádat akkor is érintette. Vagyis a felmenőid akár megélhették azt, amit Ruta Sepetys ír. Komolyan nem lennél kíváncsi arra?
A világháború az összes történelmi esemény közül számomra az egyik legérdekesebb – persze Kennedy halála mellett – így még jobban egy hangon vagyok az írónővel, aki egyébként amerikai, de litván gyökerei vannak.
A könyv ismét idegen emberek életét fonta össze egy fonallá, hogy megismertesse több nézőpontból – legyen az fiatal vagy öreg, nő vagy férfi, litván vagy porosz – és megértsük, hogy sokan beleszülettek abba, amiről nem tehettek, hogy csak azért, mert más nyelvet beszél és máshol él, nem lehet egyenlő másik embertársával.
A szereplők mind – mind egyéniségek voltak - még a kisfiú is -, akiket összehozott a sors és a végére egy család lettek. A leírások segítségével vagy épp kissé átalakítva, de mindenkit sikerült elképzelnem. Kedvenc karakterem nem lett, és nem azért, mert senki sem állt közel a szívemhez, hanem mert mindenki közel állt. Viszont Alfred-ot utáltam, minden egyes percben. Floriant –t, a poroszt és Joana-t, az ápolónőt kiemelném mégiscsak: annyira aranyos volt, hogy az írónő beleszőtte ezt a piciny szerelmi szálat, SPOILER és örülök, hogy nem szomorú vége lett a történetüknek SPOILER VÉGE, először viszont azt sejtettem, hogy Emilia és Florian között lesz valami.
A történetük semelyiküknek sem volt egyszerű, éreztem, hogy valakiket el kell majd engedni a csapatból és az egyiküket már előre sejtettem. Florian magán küldetése különösön tetszett, hisz hallottam már a Borostyánszobáról, sőt egy könyvem van is otthon, ami ezt a címet viseli, úgy érzem, neki fogok kezdeni. Joana történetében több bűntudatod éreztem, mint vártam volna a tettei után, de lehet, csak én vagyok másképp összerakva. Emilia utolsó pár éve és a nagy hazugsága megdöbbentett, egyszerű volt, még logikus is, viszont nagyon rideg. Valósághű. Imádtam, hogy az öreg suszter mindenkiről megmondta a tutit a cipője alapján. Végig tudhatta Florian akciózását és a hallgatásával segítette őt.
Az írónő a könyv végén megfogalmazta, hogy miért pont erről a hajóról írt, a Wihelm Gustoff-ról, teljes mértékben egyetértek vele. Annyi történet született már a Titanicról és Lusitania - ról, pedig ezek a hajók történetei is hasonló mértékű – ha nem nagyobb – tömegpusztításról szólnak, mégis a szőnyeg alá lettek söpörve. Ez fontos és változatosabb is.
Mindenkinek ajánlom, aki hozzám hasonlóan, néha küzd a történelemmel, de egyébként szereti azt. Vagy történelmet olvasna, de kevésbé szárazon, gyönyörű emberi sorsokkal. Ha tetszett a bejegyzés, vagy bármelyik másik, kérlek, jelezd, mindenkinek jólesik egy kis visszaigazolás itt vagy akár a facebookon! Szép napot!
