Miután elvesztettelek Értékelés
Kétfajta sírás létezik. A szomorú megállíthatatlan és a boldog üdvös. Az írónő a Mielőtt megismertelek sorozatával mindkettőben részesített. (Egyébként minden könyvből tanulni új szavakat, nekem itt az üdvös.)
Félve fogtam kezembe a Miután elvesztettelek-et, félve, hogy nem képes túlszárnyalni mindazt, amit a Mielőtt megismertelek adott nekem. Hisz a Mielőtt megismertelek életem eddigi legmeghatározóbb könyve volt, sok szempontból. Értékelésemet itt olvashatjátok. Nem vártam az égvilágon semmit a folytatástól, Will nélkül nem számítottam semmi jóra. Will karaktere az egyik kedvencem a könyves világból, és számtalan férfikarakterrel ellentétben Will-be nem belezúgtam, hanem a lábujjától a feje búbjáig éreztem és szerettem. Will más volt. És akkor itt egy folytatás, amiben nincs Will?
Louisa-t önmagában szerettem, bohém, pozitív, kitartó és mertem remélni, hogy valahol én is hasonlítok rá, persze senki nem akar olyan szerencsétlen lenni, mint ő. De talán a Miután elvesztettelek végére már mindenki rá akarna hasonlítani. Azt hittem önmagában kevés lesz, hogy elvigyen egy egész könyvet a hátán, de ahogy az írónő is hangsúlyozta, mi voltunk kíváncsiak mi lesz vele, ezért is írta meg a folytatást. Bevallom, ha nem írja meg, elkönyvelem, hogy Louisa egész életében full depis lesz és valami otromba helyen dolgozik majd élete végéig, otthon meg várják a macskái. Ezért is jó, hogy megírta.
Mondhatni a könyv csak a gyászról szól és, hogyan tegyük túl magunkat azon, de ez nem igaz. Az akciófilmekhez képest mintha nem történne benne semmi, miközben annyira minden benne van, hogy összefoglaló néven csak életnek hívhatom. Mert újra élni kezdett. A könyv elején csak pislákolt, épp, hogy élt. – Senki ne fogja föl drasztikusan, arra gondolok, hogy eljárt dolgozni, megélt belőle és ennyi. – A végére viszont újra erőre kapott. Furcsa mód, hogy miközben kikapaszkodott a gyászból, Will végig ott maradt vele, és talán ezzel próbálta hangsúlyozni az írónő azt, hogy attól még élhetsz és emlékezhetsz a személyre, aki eltávozott, a kettő nem üti egymást.
Ami a fordulatokat illeti, tudtam. Jojo Moyes szerelmes regények speckója és habár tudod a fordulatokat, meg, hogy mi lesz a vége, mégse tudod, miként zárja le azokat. Nem egy csapásra old meg mindent, hanem szépen fokozatosan és az élethez hűen, realistaként. Miért is lenne érdekes, ha minden jól alakulna a végére és örökké happy end? Az élet nem sokszor ilyen és ő ezt pontosan jól tudja.
Emellett tetszett, ahogy szép lassan – vagy Louisa anyja esetében robbanásszerűen –de felhívta a nők helyzetére a figyelmet. Feminizmus ide-vagy oda, akármit is gondol bárki, Jojo Moyes-nak igaza van abban, hogy vannak határok. Mármint tényleg, mi az az undorító paróka megy munkaruha? Nagyon imádtam Louisa anyjának törekvéseit, még ha kicsit túlzottan komolyan is vette –ő a másik véglet – akkor is aranyos volt, és igaza van abban, hogy soha nem késő elkezdeni semmit! Vagy legalábbis sok mindent.
Kedvenc karakter: Habár csak fejben, de: Will és Louisa természetesen.
Kedvenc idézet:
„- Tudod mi veszett el? Az öreganyád gyöngyház berakásos sejhaja, az…”
Kedvenc jelenet: Mikor Lou apja eljött a partira, amit a tetőn szerveztek és közölte, hogy legyantáztatta a lábát. Vagy a wc-s jelenet Lou anyjával valami hotelban.
